Élet a bankválság után (Life after banking crises)

Izland, Írország és Lettország súlyos bankválsággal szembesült, azonban eltérõ mértékben szenvedtek, és a kilábalásuk is más ütemû. A különbségekben feltehetõen a gazdaságpolitika is szerepet játszott.

A három kis északi országot számos rokon vonás jellemezte a globális válság elõtt. A bankjaik mérlegfõösszege nagyon megnõtt, fõként külföldi forrásbevonás által. A részvények és az ingatlanárak éveken át szárnyaltak, az építõipar túlhevült. A bérek és az infláció is gyorsan nõtt, rontva a gazdaság árversenyképességét. A költségvetési egyenleg jónak tûnt, de ez fõként a túlhevült gazdaság miatti látszateredmény volt.

A válság mindhárom országot súlyosan érintette, és a problémák a bankrendszerbõl eredtek. A Lehman Brothers 2008-as csõdje után befagytak a világ pénzpiacai, és az izlandi bankok sem jutottak külföldi forráshoz, így pár héten belül csõdbe mentek. Új állami bankokat hoztak létre, és ide csoportosították a belföldi hiteleket, illetve biztosították a belföldi pénzforgalmat. Emellett az izlandi alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a devizahiteleket, és elõírta azok visszamenõleges „koronásítását”, beleértve a kamatok viszszamenõleges újraszámolását is, amely további veszteséget okozott a bankoknak. Írországban azonban életben tartották a bankokat: bár a tõkéjüket és egyes banki kötvényeket leírták, a veszteség nagy részét az ír állam állta – ami nagyban megnövelte az ír államadósságot. Lettországban a bankok kétharmada skandináv bankok kezében volt, így a veszteség nagy részét a külföldi tulajdonosok viselték, és bár a kormány kacérkodott egy nem konvencionális döntéssel (a hiteltartozás értékének korlátozása az ingatlan értékére), külföldi nyomásra elvetették ezt.

Az árversenyképesség helyreállítására Izlandon hagyták leértékelõdni a valutát, ugyanakkor drákói szigorral korlátozták a külföld felé történõ pénzmozgásokat, hogy mérsékeljék a leértékelõdést. Lettországban kitartottak a rögzített árfolyam mellett, és az árak és bérek csökkentésével próbálták a versenyképességet helyreállítani. Írországban, lévén az euróövezet tagja, a valutaleértékelés fel sem merült, ehelyett itt is ár- és bércsökkenéssel próbálkoztak.

Bár a versenyképességet mérõ reál effektív árfolyamindex mindhárom országban csökkent, de Írország és Lettország nagyon drága árat fizetett érte, ugyanis a magánszektor bérei alig mérséklõdtek. Ehelyett az alkalmazkodás elsõsorban a foglalkoztatottak számának csökkenésén keresztül valósult meg, amely 2007 és 2010 között 17 százalékkal esett Lettországban, 13 százalékkal Írországban, míg Izlandon csak 5 százalékkal.

Mindhárom országban nagyon szigorú költségvetési megszorításokat hajtottak végre, de különösen Lettországban, ahol 2009-ben a GDP 9,4 százalékával javították a költségvetés egyenlegét – miközben a GDP 17 százalékkal zsugorodott. Feltehetõen ez nagyban súlyosbította a gazdaság és a foglalkoztatottság visszaesését, de megteremtette a fenntartható költségvetési helyzet alapját, és még a kormányt is újraválasztották 2010-ben.

E három kis ország számos tanulsággal szolgál. Mindhárman sikeresek abban a tekintetben, hogy a gazdaság növekedése megindult a szigorú költségvetési kiigazítás és az euróövezet válsága ellenére. Az izlandi bankok csõdbe engedése jobbnak biznyult az ír veszteségek nagy részének „államosításánál”. Lettország valószínûleg kisebb mértékû munkanélküliséggel megúszta volna, ha engedi a valutaárfolyamot leértékelõdni. Az ír és a lett példa azt is mutatja, hogy a magánszektor bérei nagyon merevek lefelé még e két, viszonylag rugalmas munkapiaccal rendelkezõ országban is, súlyos munkanélküliségi problémához vezetve. Márpedig a monetáris unió „lelke” a munkapiac és a pénzügyi integráció: mind az eurótagok, mind az oda igyekvõk számára elsõdleges a munkapiacok rugalmasságának növelése, a bankválságok megelõzése, illetve hatékony megoldások kidolgozása a bankválságok kezelésére.